A csoda érzése

A hétköznapok annyira lefoglalják a tudatunkat, hogy általában észre sem vesszük a körülöttünk repkedő csodás pillanatokat. Mikor egy-egy gondolatunk egyszer csak valóra válik, vagy az élet megmutatja, egy pici jelel, hogy amit gondoltunk az helyes volt-e vagy helytelen. Ha igaz, amit a jógamesterek mondanak: hogy a világ mi magunk vagyunk és ami velünk történik az a tudatunk és a fény játéka, akkor igencsak felelősek vagyunk mindenért ami körbevesz minket, hiszen ez a mi személyes mandalánk, amelyben a színek és a formák, úgy csillognak és alakulnak, ahogyan mi változunk és irányítunk a közepében. Azt mondják: a kolostorban mikor elvonuláson vagyunk, a szerzetes mindig éppen arról mesél, ami minket foglalkoztat, vagy ami velünk történt meg. Azonban hogy ezt észrevegyük, nem kell messze utazni, hiszen itthon is, ha kérdésünk van a mindenséghez, abban a pillanatban jön válasz, akár a monitorunkon felvillanó reklámból, persze ehhez képesnek kell lennünk meglátni és észrevenni a jelet!

Hihetetlen, amikor valami a fejemben motoszkál, majd másnap egy tanítást hallgatva a jógi ugyanarról beszél, de amikor még a szavak és a mondatok is ugyanazok, akkor hirtelen valami megmagyarázhatatlan boldog súlytalanság lesz úrrá a lelkemen és felkiáltanék: - ez az…! összeért minden-mindennel és a kérdésre a válasz, a megerősítés megérkezett! Egy igazán konkrét történetet elmesélve a következő esett meg velem: Vasárnap volt, elvileg minden stimmelt, amikor hirtelen ki tudja milyen bolygóállásnak, vagy a szétszórtságomnak köszönhetően, rácsaptam a kezemre az ablakot és rettentően fájt, vérzett és mint egy kisgyermek sírva fakadtam. A történet innen már uralhatatlan volt és sorozatos szerencsétlen események követték egymást, mintegy elkerülhetetlenül. Nem térnék ki a részletekre, a lényeg az, hogy a nagy kavalkád kellős közepén eszembe villant: ilyen egy igaz mesterrel nem történhet meg, konkrétan a tanítóval, akihez hétfőnként előadásra járok. A dolgok aztán rendeződtek és lenyugodva, visszapörgetve az eseményeket, arra a következtetésre jutottam: hogy valami késztetés van bennem, amit le kell állítanom és uralnom kell a tudatom, mert így még számtalan sebet ejtek majd magamon és nem csak az újamon, mint ahogy most történt. Hétfőn aztán elmentem az említett tanító előadására. Ismét minden mondata hihetetlen erővel hatott, de ez mind semmi volt ahhoz képest, amikor megláttam, hogy a kezén ugyanaz az ujja és ugyanott van leragasztva ragtapasszal, ahol az enyém! Ismét az öröm egyfajta mámoros állapotába kerültem, amire talán az öröm nem is jó szó, ez valami megmagyarázhatatlan erőáramlás, amikor az ember felismeri: minden egy és ő ebben az egyben tükrözi vissza saját magát.

A csodáinkat tehát magunk teremtjük, megadva a választ a kérdéseinkre saját magunknak. Mikor pedig eljutunk oda, hogy ezt felismerjük, akkor olyan felemelő érzésben lesz részünk, amely sokáig kitart a dharma rögös, nehéz és magányos útján!

Papucsos Láma

Azt mondják az ember fel sem fogja és észre sem veszi ha életében csodás dolgok történnek. Nem értékeljük amikor mesébe léphetünk, mert nagyon szenzitívnek kell lennünk ahhoz hogy észrevegyük a pillanat nagyszerűségét. Őszentsége látogatása Magyarországon olyan lehetőséget adott nekünk, amelyre lehet hogy életek hosszú sora óta vártunk. Vasárnap megkaptuk a Csenrézi avagy Avalokitesvara beavatást.

A mese azonban már szombaton elkezdődött, amikor nem buddhista barátaim arcán láttam hogy elért hozzájuk az erő amelyet a Láma sugárzott. Király érkezett a nagy Magyar színpadra, de közben egy gyermeket láthattunk, aki a mély tanítás közben kiszólt az első sorokban helyet foglaló indiánnak: „Helló indián! Honnan jöttél?” Mosolygott és élvezte a lét pillanatát pedig 12ezer ember figyelte lélegzetvisszafojtva minden szavát. Olyan egyszerű kedvesség, szeretetet sugárzott, amely még azok szívét is megindította, akik más vallási felekezetekhez tartoznak.

A színpad olyan korok hangulatát idézte vissza, amelyek már eltűntek, vagy éppen kihalóban vannak, hiszen a műanyagkanalak idejében olyan pompás apró részletekig menő oltárt, képeket és trónust láthattunk, amelyek hangulata megidézte azokat az időket, amikor valóban újjászületett megvilágosodottaktól tanulhattak az emberek. (idézet Mesteremtől)

Emelkedett lélekkel távozhattunk szombat délután várva a másnapi beavatást.

Vasárnap már korán kint volt a színpadon Őszentsége és míg mi a helyünket keresgéltük ő az oltár előtt készült arra hogy a jelenlévőknek a leghitelesebben tudja átadni a beavatás. Szavakkal nehéz leírni milyen az, amikor az ember lelkét megérinti egy láthatatlan erő és megsimogatja, de velem ez történt és mások is hasonló élményekről számoltak be. Csoda törtét velünk résztvevőkkel, de nem is tudjuk felfogni, mert olyan kedvességgel és egyszerűséggel volt közvetítve hogy szinte természetesnek hatott. Átjárta a levegőt egy áthatatlan tiszta erő és végigsimogatott mindenkit a szeretet és az együttérzés.
Megkaptuk a beavatást és a tanítást, amely oly érthetően szólt hozzánk és a lényege a szeretet hangsúlyozása volt. A szeretet amely ha mindenki szívét úgy járná át ahogyan a Lámáét soha semmi viszály és probléma nem adódna bolygónkon.

Sosem feledem a napot!

OM MANI PEME HUNG

Elmélkedés az időről…….

Mi az idő? Mi ez a fogalom? amit az ember kreált magának, hogy ismét eggyel több keretbe tudja magát beszorítani. Függünk tőle, meghatározza napjainkat sürget, vagy éppen lelassít minket. Mi van akkor, ha ez a lineárisnak tűnő idő nevű dolog nem is így működik?!
Lehetséges-e hogy idősíkjaink mindegyike egy pillanatba esik és az éppen magunknak teremtett karmánk az, ami meghatározza, mely idődimenzióba kerülünk, hogy teljesítsük küldetésünket. Tegyük fel hogy számtalan életünk és létformánk - amelyekben bolyongunk - egyetlen pillanatban történik, úgy ahogy Buddha is a megvilágosodás pillanatában meglátta az összes addigi életét. Egy pillanatban van a világmindenség és talán ezért is hangsúlyozza a Buddhizmus minden tanítása: hogy a pillanatban légy jelen, a jelent éld át tudatosan és abban tegyél meg mindent! Tudom ez a legnehezebb, mégis igazán csak ekkor tudunk jelen lenni, hiszen az összes múltra és jövőre vonatkozó vágy, elképzelés és álmodozás megfoghatatlan és értelmetlen. A pillanatban, amelyben most ülünk, lehetőségünk lenne megvilágosodni, ha valóban sikerülne átlépni önvalónkon és áttudnánk érezni a lét lényegét.
Hiába jön fel nap és sötétedik el az este, az idő dimenziója tág, hiszen számtalan nap kel fel és éj jön el, mi azonban most egyetlenegyet tudunk kissé egyszerűen programozott tudatunkkal felfogni. Gondoljunk csak bele, számtalan álmot látunk, amelyek teljesen más dimenziókba és idősíkokba repítenek minket, néha felébredve azt sem tudjuk, hol vagyunk. Így működhet az idő kitágulva a végtelenbe, amelyet mi magunk teremtünk, hogy karmán ki tudjon teljesedni és tovább tudjunk lépni a következő időzónába és bolyongva keressük az utunkat egyszer talán eljutva a nibbánába.

Negyedik Nap (Befejezés)

Esős, viharos reggelre ébredünk. A tetőtéri ablakon kopog az eső. A gong meditációra szólít. Az eső áztatta udvaron át botorkálunk a meditációs házig. Elérkezett az utolsó nap, úgy érzem ez felszabadítóan hat rám és úgy állok neki a meditációnak, mint aki az utolsó lehetőséget kapja az életében. Megtanultam uralni a fájdalmaim és ez pont elég nekem erre a reggelre, nem vágyom sem többre, sem kevesebbre. A nyugalom, amely körülvesz hiányozni fog a mindennapokból, de legalább most már tudom, mit kell megteremtenem magamban, magamnak. A meditáció után a többiek reggelizni indulnak, én maradok a teremben és elvégzem a jógagyakorlataim, amiknek már nagyon hiányát éreztem. Egy-két társam hasonlóan tesz, így hárman próbáljuk igába fogni az energiáinkat, ki-ki a maga módján. Jólesik kitekergetni magam és érezni a fizikai testem minden részletét. Kint tombol a vihar, bent a teremben és a testemben harmónia van. A reggeli kása most ízletes és vidáman falatozom, hiszen a jógától kellemesen megéheztem. A délelőtti ülőmeditáció utáni járómeditációt - úgy döntök - kint a szabadban végzem. Előtte bemegyek a házba, iszom egy teát felmelegszem, majd esernyőt fogok felhúzom a meleg pulcsim és nekiállok esőben, szélben, csiga lassúsággal küzdeni az elemi erők ellen. Hihetetlen koncentrációmnak köszönhetően végigcsinálom. A kezeim fáznak, a szél néha úgy fúj, hogy attól félek elrepít, mint Mary Poppinsot a mesében, de én csak megyek az esernyőmbe kapaszkodva koncentrálva minden lépésre. Mikor megszólal a gong, már nem fázom, nem érzem a hideget és az eső sem zavar. Az utolsó meditációk következnek. Elmerülök magamban, figyelem a légzésem, a fájdalmaimra rámosolygok és bár még mindig zavarnak, úgy érzem sikerült megbékélnem velük, hiszen hozzám tartoznak, belőlem keletkeznek, és tudom idővel elmúlnak majd, hiszen a változás örök és sosem marad állandó semmi. Egyszerűen JÓ állapotba kerülök, már nincsenek elvárásaim és ez felszabadítóan hat a tudatomra. Érzem a harmóniát, elértem amiért jöttem, leküzdöttem saját magamat. Az utolsó Metta meditáció megölel, körbevesz és mikor azt mondja Hannes:- érezd most adsz és kapsz! Valóban energiáink körbevesznek minket és búcsút intenek egymásnak.
Feloldják a nemes csendet. Körbe ülünk és megosztjuk egymással a tapasztalatainkat. Egy lány után én is szót kérek, furcsa hallani a hangom, valahogy a szavakat sem találom. Mikor azonban a fájdalmaimról beszélek, látom a társaim arcán az együttérzést és hogy értik a szavaim, hiszen ők is hasonló harcokon vannak túl. Mindenki felszabadult és megtisztult, ki-ki a maga útját járva, csendben beérkezett a célba.
Az ebéd közben próbálunk kicsit megismerkedni egymással - bár Hannes mondta, hogy a csendben is kijött mindenki egyénisége – és valóban szavak nélkül is megismerhetőek vagyunk, hiszen érzékeink akkor is működnek és szenzoraink veszik a minket körülvevő világ rezgéseit.
Vége van, gyorsan összepakolok, felhívom a két legfontosabb embert az életemben és jelzem hogy hamarosan érkezem és megcsináltam. Hallom a hangjukon hogy örülnek és tudom az ő szeretetük adott erőt, hiszen a biztos háttér, a támasz az életben az egyik legfontosabb dolgok egyike, amely nehézségeinken átsegít minket.
Zavaros az út hazafelé, tombol a vihar, eltévedek a kis városban és fáradt is vagyok, de ez mind semmit nem számít, mert a tapasztalat, amit szereztem hosszú ideig átsegít majd a zavaros utakon, a külső és belső viharokon, az eltévelyedéseken és a fáradtságon.

Megértettem a fogadalom jelentését: „A tan legyen a menedékem!”

Namaste!

Harmadik Nap

Hajnal, félhomály. A meditációs teremben ébredezik a lelkünk, ki-ki a maga testével és félelmeivel küzd. Hallom ahogy valaki megmozdul, halk nesz járja át a helységet. Fáj az ülés, fáj a létezés, de csinálom, mert ezért jöttem és szükségem van erre a tapasztalásra, ha kínnal jár, ha saját egómat kell legyőznöm, akkor is kitartok, küzdök, végigcsinálom. A reggeli kása íztelen én pedig kómában próbálom magamba erőltetni a falatokat, nem esik jól, de mégis eszem, elfogadtam már, hogy ez nem a kellemes és jó érzésekről szól, ez a saját magunk leigázásáról szól, akárcsak a jóga.
Kezdődnek a délelőtti meditációk. Döntök és végre engedek magamnak, más pozíciót választok az ülő meditációhoz. Elhatározásom siker koronázza, a lábam nem zsibbad a hátam is kevésbé fáj, viszont megint találkozom egy újabb ismeretlen fájdalommal, amely a vállamból sugárzik és próbálja legyőzni a koncentrációt. Ezúttal én győzöm le a testem! Jól esik meditálni és bár nem szoktam, de ezúttal látok egy képet, amely szinte kristálytisztán tárul elém: egy csodásan fehér pulikutyát látok, a dereka piros szalaggal van átkötve és a szalagon egy ezüstérme lóg, amelyen egy fej látható, egy király feje melyet bodros haj borít. Próbálom meglátni kit ábrázol, de nem tudok rájönni és a kép el is tűnik. Honnan jött ez a jelenség, tudatom, vagy számtalan életem emlékének melyik mély zugából bukkant elő?....
A reggeli napsütést borultság váltja fel. Kezdődnek a további programok. A járó meditáció végén bizarr élményben lesz részem, bent vagyok a teremben, megszólal a gong és akik a kertben meditáltak elindulnak befelé. Meditációs járásban olyan lassan, ahogy csiga barátaim előző nap az erdőben. Ijedtség fog el abszurd a látvány: én bent állok és nézem, ahogy emberek lopakodva közelítenek a helység felé, mint megannyi betörő, akik legbecsesebb értékeimre vágyva szeretnének támadásba lendülni. Megmosolygom elképzelésem és elhelyezkedem az ülő meditációhoz. Az eső esni kezd, akkor még nem sejtjük, egyhamar nem fog elállni….. A buddhisták úgy tartják az időjárás közös karmánk….
Az ebéd utáni sétám esernyővel a kezemben rövidre sikeredik, hűvös van és a természet most nem olyan barátságos, mint tegnap a napsütésben. Visszatérve a meleg tetőtéri szobába olvasni kezdek és könyvemben minden sor bátorít és lelkesít. Jó úton járok, a fájdalom az első lépcsőfok, a második pedig az hogy legyőzzük!
A jóga utáni meditáció fájdalmas, de ez már annyira belém ivódott, hogy kezdem elviselni és megbékélni vele. Járó meditáció kezdődik, én pedig úgy döntök ezúttal a magam útját járom. Felmegyek a tetőtérbe és kinézek az erdőre néző erkély ajtaján. Látom a hegyek ködbe burkolóztak és az esőfelhők eltüntetik a hegytetőket, különösen mesés és melankolikus a táj. Jól érzem magam a meleg és nyugodt szobában. Majd átsétálok csigalassúsággal a másik terasz ajtóhoz, tombol a vihar, szakad az eső. Az egyik társam egy fiú –aki életében először itt velünk meditált- a kertben esernyő nélkül végzi a járó meditációt. Koncentrál és láthatóan győzedelmeskedik a természet erői felett. Őt nézem percekig és bár sokan őrültnek tartanák, én értem miért csinálja és büszke vagyok rá, hogy ilyen társakkal meditálhatok. Kicsit azonban magamra is pirítok, engem a fájdalmaim zavarnak a meleg nyugodt meditációs teremben, holott más még ilyen küzdelmek árán is kitart és végigcsinálja, amit maga elé kitűzött célul. Egyszer majd én is kipróbálom magam és megküzdök azzal amivel kell, de ez most az ő harca és én becsülöm őt ezért a harcért.
Az esti meditációban végre révbe érek, pedig ez is fáj és küzdelmes, de elbírok a fájdalommal, a rám törő hányingerrel és a félelmeimmel. Minden elmúlik és eltűnik, valahogy átlépek rajtuk és hiába jön új, rámosolygok és tudom mindez csak a tudatom játéka. Ránk esteledik, a meditációs teremben kigyúlnak a gyertyák, békés és szép lesz minden. Érzem a ránk simuló harmóniát és nyugalmat. Már tudom hogy megérte és tanultam a fájdalmaimból.
Hamar ágyba megy mindenki, kissé nyugtalan vagyok, holnap már indulunk haza és én úgy érzem nagyon távol kerültem a mindennapjaimtól. Kialakultak az itteni ritmusok, a viszonyok és amint megszoknánk jön is a változás….messze kerültem a hétköznapoktól, de annál közelebb önmagamhoz.

(folyt köv…)

Második nap

Reggel pontban fél 6-kor megszólal a gong, amely felébreszti energiáinkat és meditációra hív. Meglepődöm, mert egész jól aludtam és kipihenten ébredem. Összeszedem magam és figyelek, hogyan váltják egymást a lányok a fürdőszobába és én mikor juthatok be, de ez is olyan egyszerűen megy, pedig szavak nélkül cselekszünk. Hatkor mindenki elfoglalja helyét, a teremben, hideg van. Hannes elmeséli, hogy Tibetben általában 8 fokban meditáltak és volt, aki meleg vizes palackokat tett a lábához. Bebugyolálom magam és figyelem a légzésem. Ahogy telik az idő elhatalmasodik rajtam a fájdalom, a hátam minden porcikája sajog, muszáj megmozdulnom… tudom nem szabadna… tudom ki kellene bírni, de majd napközben majd addigra jobb lesz - gondolom….. Kínjaim már-már kibírhatatlanok, amikor végre megszólal a meditáció végét jelző gong. A társaim indulnak reggelizni, de én nem vagyok éhes, azon tűnődöm, miért nem megy nekem ez most itt, miért nem enged a testem, az anyag miért szorít magához és próbál legyőzni?.... Kimegyek a kertbe elvégzem a légzésgyakorlataim, majd elindulok a konyha felé, lássuk azt a kását, amelyet nekünk szántak reggelire. Meglepetés ér, finom mazsolás kalács van vajjal, lekvárral. Bár tudnék, de nem eszem csak két vékony szeletet, most önmegtartóztatom magam, nem akarom a gyomrom leterhelni.
Járó meditáció, féltem ettől, mikor fel kell állni és elkezdeni, érzem hogy a hátam nem bírja….45 percet sétálok fel s alá, próbálom figyelmem a mozgásomra irányítani, de leginkább az órára pislantok, hogy lássam mennyi van még a kínból amelyet ki kell állnom. Délben a Krisnások által főzött ebéd mennyei. Első abszurdnak vélt élményem, amikor mindenki csendben és lassan eszik, a kanalak csörögnek, de egy pisszenést sem hallani. Sosem ettem még ekkora csendben, próbálok az étkezésre koncentrálni. Az ebéd után van másfél óra szabadidő. Kimegyek a kertből és sétálok egy nagyot az erdőben, beszélgetek a természettel. Nézem a csigákat hogyan szelik lassúságukkal a földanya hátát, igen ők mutatják most nekem mennyire kellene lelassulnom…. igen….. tudom így kellene csinálnom! Visszaérve ledőlök a szivacsomra, körülöttem mindenki alszik, én is álomba merülök.
Kómában ébredek pedig csak 20 percet szundikáltam, újabb gong, indulnak a délutáni programok. Jógával kezdünk, aminek hallatán reggel még örültem, de most egy kicsit álmosnak érzem magam hozzá. A kezdeti nehézkesség után belejövök és mire élvezem már véget is ér a rövidke jógaóra, amit Hannes tart. Kezdődnek a délutáni meditációk, az első után Hannes interjúra invitálja azokat, akik először vannak elvonuláson. Leülünk mindenki egy bögre teát tart a kezében. A beszámolókból rájövök, hogy mindenki ugyanolyan bizonytalan mint én, ugyanúgy fájdalmakkal és önmagával küzd. Ettől azonban nem vagyok sem boldogabb, sem elégedettebb, csupán konstatálom, ha mindenki ezt érzi és a tanítók is azt mondják, a fájdalom az első tapasztalás, akkor ennek így kell lennie.
A 40-en perces meditációt mozdulatlanul végigültem, zsibbadt a lábam, de kibírtam az összpontosítás segítségemre volt. Tisztának éreztem a tudatom és a testem, jó volt ebben az állapotban lebegni. Elgondolkoztam azon, hogy egy napja vagyok távol a mindennapjaimtól, de nem hiányzik semmi. Tulajdonképp a fájdalmimon kívül semmi nem zavar. A fájdalom arra való, hogy elmélyítsük a meditációnkat, ezért meg kell birkózni vele, mert a kulcsa annak hogy uralni tudjuk tudatunkat. Az elvonulás azért jó, mert semmi a külvilágból érkező hír, hangulat nem fertőz meg. A külvilágról való nem tudás hasznos annak, aki meditálni akar!
Az esti meditációra minden erőm elfogyott, úgy érzem ha nem mozdítom meg a testem gerincsérvet kapok, vagy örökre ebben a pózban maradok. Félelmeim nem hagynak meditálni. Nem alszom el boldogan. Olyan fáradt vagyok, mint egy síelés után és azon töröm a fejem, mit fogok mondani, ha megkérdik: milyen volt?..... Fájdalmas….. ilyen választ adjak azoknak, akik bíznak bennem, hogy erősen, kitartóan haladok azon az úton, amit saját magamnak tűztem ki célomul. Pillanatok alatt álomba merülök reménykedve várva a másnapot, hátha jobban megy majd……

(folyt köv...)

Megérkezés (1 nap)

Mára seregei kegyetlen támadásba lendültek, mikor kocsiba kellene ülnöm és indulni, kint akkora vihar tombolt, amelyet rég láttunk már. Nem haragszom a természetre, hiszen minden csak az én feszültségemből és félelmemből adódik, minden a lelkiállapotot mutatja és én tisztában voltam vele, hogy ez a vihar engem tükröz és próbára tesz. Az elhatározás azonban legyőzi a félelmet és bár amikor veszem a cipőm, akkorát dörög hogy azt hinnénk leszakadt az ég, mosolyogva lépek ki az ajtón. Az úton végig szakad az eső, fúj a szél, de én csak hallgatom a mantrák vidám szövegét a cd lejátszóból és tudom, aki kitartóan megy előre az eléri a célját.
Nagykovácsiba érve ázott, de lelkes emberekkel találkozom, akik bőröndjeikkel és hálózsákjaikkal megpakolva küzdik át magukat az eső áztatta udvaron, hogy végre beérjenek a ház melegébe. Mindenki kedves és segítőkész, én a ház tetőterében foglalok egy szivacsot és tele izgalommal próbálok beilleszkedni a számomra teljesen idegen emberek közé. Tudom nemsokára már beszélgetni sem fogunk egymással, ezért beszerzek néhány információt. Egy jóízű meleg tea mellett mustráljuk egymást és várjuk, hogy megérkezzen a tanító Hannes Huber. Hét órakor összegyűlünk a meditációs teremben, amely a sok ablaknak köszönhetően és a kert nagy területéből adódóan olyan, mintha egy erdő közepén lenne. Elmondják a tudnivalókat és becsukják a kommunikációs kapu beszélgető ajtaját, innentől csend, koncentrációs és magunkba fordulás a feladat.
Elkezdődik az első meditáció…. "A" hang zengetésével kezdjük, amely valahogy mindenkit egymásra hangol, ahogy együtt rezeg a hanghálló minden egységessé és nyugodttá válik. Majd kezdődik az önmagunkba fordulás és lélegzetünk figyelése. Hamar elzsibbad a lábam, de nem csüggedek, „majd holnap máshogy ülök” – gondolom, és ekkor még nem is sejtem, ez csak szenvedéseim előfutára.
Kilenc órakor nyugovóra térünk, kicsit félek hogy fogok első éjjel aludni. Gondolataim már a következő nap körül keringenek és azt fogalmazom meg, hogy örömmel és izgalommal várom az egész napos meditálást és hogy a dhammának teljes egészében alávessem magam. Ilyen gondolatokkal merülök álomba elmormolva még: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy….. sorait. AMEN

(folyt köv...)

Zarándokút önmagamba (bevezetés)

Fél éve ismerkedtem meg a Vipassana meditációs technikával, amelynek segítségével Buddhának is sikerült megvilágosodnia. Heti rendszerességgel jártam a tanfolyamra és próbáltam elsajátítani az alapokat és rálátni arra a folyamatra, amely közelebb visz önmagunkhoz és a tudatunkhoz. A gyakorlást úgy gondoltam a legjobb kipróbálni teljes odaadással, ezért jelentkeztem egy három napos elvonulásra. Bevallom először szorongtam, hogyan fogom a szigorú szabályokat betartani, mint például a nemes csend, ami azt jelenti, hogy beszélni és kommunikálni senkivel nem lehet. Számomra ebben a legnehezebbnek az bizonyult, hogy nem hívhatom fel a szeretteim és nem fogom hallani a hangjukat, vagy megtudni milyen volt a napjuk és minden rendben van-e velük. Mindezt azonban, ha tudatosítja az ember magában, legyőzi aggódásait és félelmeit és elindul egy úton – mint később rájöttem – rögös és nehéz úton, amely karmánk és életünk nehéz köveivel van kirakva és az csak rajtunk múlik, ezeket a köveket mennyire nehezen lépjük át, vagy másszuk meg, mert bizony vannak olyanok is, amelyeken átkelni nem lesz könnyű, hiszen nem mást, mint saját tudatunkat kell legyőznünk.

(folyt köv...)

Katha upanisad: "Sokan nem is hallottak a titkokról. Sokan még hallva sem ismerik fel" - miért fáj ez nekem annyira.....?

Meditálás 04.26

Ma a meditációban megéreztem mennyire nehéz a valódi létezés, ha nem vagyunk olyan kristálytiszták, mint a tó vize. Mi a lét elviselhetetelen könnyűségében létezünk és nem tudunk túllépni a határainkon, mert lehet hogy az fájdalommal és erőfeszítéssel jár......

Mi a boldogság?

Erre az egyszerű kérdésre, ha jobban belegondolunk nem olyan könnyű választ adni. Nemrég egy előadáson voltam a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Egy öreg tibeti szerzetes adott tanítást. Amikor belépett a terembe érezni lehetett, hogy nem mindennapi aura veszi körül. Leült és mesélni kezdett, tanítani az életre, nem matekképletekről és fizikai összefüggésekről mesélt, hanem rólunk emberekről. Próbálta elmagyarázni mit tehetünk mások és a magunk boldogságának érdekében. Végül feltette a kérdést a hallgatóság felé: szerintünk mi a boldogság? majd mosolyogva várta a választ. Érdekes jelenségnek lehettem tanúja, sok buzgó ember jelentkezett és hosszú összefüggéstelen mondatokban próbálta összefoglalni a gondolatait, melyeket úgy tűnt másoktól, mások könyveiből szedett össze. Ilyenek hangzottak el: a fény melege, amely körülvesz…., a felsőbb dimenziók elérése … stb. furcsa ezoterikusnak tűnő magyarázatok. Magam is elgondolkodtam egy pillanatra, vajon számomra mi a boldogság? Egészség? Szeretet, ha szeretve vagyok? Az, hogy mellettem ül az anyukám? A munkám?….. én sem találtam megfelelő szavakat, de legalább nem is jelentkeztem a butuska válaszaimmal, ami az egómból éppen kihullott. Majd a szerzetes megelégelve az utolsó felvetést - melybe a válaszoló hamar belesült, hiszen már maga sem tudta hol volt a monológjának eleje és vége - kicsit nevetgélt és szeretetteljesen csak ennyit mondott: a boldogság megelégedettség! A tanítást tehát megkaptuk és ideje is elgondolkodni elégedettek vagyunk-e? Örülünk-e annak, amit az élet nyújt számunkra, mert csak az lehet boldog, aki elégedett jelen körülményeivel és a kis jelentéktelennek tűnő dolgokban is meglátja a boldogság lehetőségét!

GB
2009