Hajnal, félhomály. A meditációs teremben ébredezik a lelkünk, ki-ki a maga testével és félelmeivel küzd. Hallom ahogy valaki megmozdul, halk nesz járja át a helységet. Fáj az ülés, fáj a létezés, de csinálom, mert ezért jöttem és szükségem van erre a tapasztalásra, ha kínnal jár, ha saját egómat kell legyőznöm, akkor is kitartok, küzdök, végigcsinálom. A reggeli kása íztelen én pedig kómában próbálom magamba erőltetni a falatokat, nem esik jól, de mégis eszem, elfogadtam már, hogy ez nem a kellemes és jó érzésekről szól, ez a saját magunk leigázásáról szól, akárcsak a jóga.
Kezdődnek a délelőtti meditációk. Döntök és végre engedek magamnak, más pozíciót választok az ülő meditációhoz. Elhatározásom siker koronázza, a lábam nem zsibbad a hátam is kevésbé fáj, viszont megint találkozom egy újabb ismeretlen fájdalommal, amely a vállamból sugárzik és próbálja legyőzni a koncentrációt. Ezúttal én győzöm le a testem! Jól esik meditálni és bár nem szoktam, de ezúttal látok egy képet, amely szinte kristálytisztán tárul elém: egy csodásan fehér pulikutyát látok, a dereka piros szalaggal van átkötve és a szalagon egy ezüstérme lóg, amelyen egy fej látható, egy király feje melyet bodros haj borít. Próbálom meglátni kit ábrázol, de nem tudok rájönni és a kép el is tűnik. Honnan jött ez a jelenség, tudatom, vagy számtalan életem emlékének melyik mély zugából bukkant elő?....
A reggeli napsütést borultság váltja fel. Kezdődnek a további programok. A járó meditáció végén bizarr élményben lesz részem, bent vagyok a teremben, megszólal a gong és akik a kertben meditáltak elindulnak befelé. Meditációs járásban olyan lassan, ahogy csiga barátaim előző nap az erdőben. Ijedtség fog el abszurd a látvány: én bent állok és nézem, ahogy emberek lopakodva közelítenek a helység felé, mint megannyi betörő, akik legbecsesebb értékeimre vágyva szeretnének támadásba lendülni. Megmosolygom elképzelésem és elhelyezkedem az ülő meditációhoz. Az eső esni kezd, akkor még nem sejtjük, egyhamar nem fog elállni….. A buddhisták úgy tartják az időjárás közös karmánk….
Az ebéd utáni sétám esernyővel a kezemben rövidre sikeredik, hűvös van és a természet most nem olyan barátságos, mint tegnap a napsütésben. Visszatérve a meleg tetőtéri szobába olvasni kezdek és könyvemben minden sor bátorít és lelkesít. Jó úton járok, a fájdalom az első lépcsőfok, a második pedig az hogy legyőzzük!
A jóga utáni meditáció fájdalmas, de ez már annyira belém ivódott, hogy kezdem elviselni és megbékélni vele. Járó meditáció kezdődik, én pedig úgy döntök ezúttal a magam útját járom. Felmegyek a tetőtérbe és kinézek az erdőre néző erkély ajtaján. Látom a hegyek ködbe burkolóztak és az esőfelhők eltüntetik a hegytetőket, különösen mesés és melankolikus a táj. Jól érzem magam a meleg és nyugodt szobában. Majd átsétálok csigalassúsággal a másik terasz ajtóhoz, tombol a vihar, szakad az eső. Az egyik társam egy fiú –aki életében először itt velünk meditált- a kertben esernyő nélkül végzi a járó meditációt. Koncentrál és láthatóan győzedelmeskedik a természet erői felett. Őt nézem percekig és bár sokan őrültnek tartanák, én értem miért csinálja és büszke vagyok rá, hogy ilyen társakkal meditálhatok. Kicsit azonban magamra is pirítok, engem a fájdalmaim zavarnak a meleg nyugodt meditációs teremben, holott más még ilyen küzdelmek árán is kitart és végigcsinálja, amit maga elé kitűzött célul. Egyszer majd én is kipróbálom magam és megküzdök azzal amivel kell, de ez most az ő harca és én becsülöm őt ezért a harcért.
Az esti meditációban végre révbe érek, pedig ez is fáj és küzdelmes, de elbírok a fájdalommal, a rám törő hányingerrel és a félelmeimmel. Minden elmúlik és eltűnik, valahogy átlépek rajtuk és hiába jön új, rámosolygok és tudom mindez csak a tudatom játéka. Ránk esteledik, a meditációs teremben kigyúlnak a gyertyák, békés és szép lesz minden. Érzem a ránk simuló harmóniát és nyugalmat. Már tudom hogy megérte és tanultam a fájdalmaimból.
Hamar ágyba megy mindenki, kissé nyugtalan vagyok, holnap már indulunk haza és én úgy érzem nagyon távol kerültem a mindennapjaimtól. Kialakultak az itteni ritmusok, a viszonyok és amint megszoknánk jön is a változás….messze kerültem a hétköznapoktól, de annál közelebb önmagamhoz.
(folyt köv…)
Kezdődnek a délelőtti meditációk. Döntök és végre engedek magamnak, más pozíciót választok az ülő meditációhoz. Elhatározásom siker koronázza, a lábam nem zsibbad a hátam is kevésbé fáj, viszont megint találkozom egy újabb ismeretlen fájdalommal, amely a vállamból sugárzik és próbálja legyőzni a koncentrációt. Ezúttal én győzöm le a testem! Jól esik meditálni és bár nem szoktam, de ezúttal látok egy képet, amely szinte kristálytisztán tárul elém: egy csodásan fehér pulikutyát látok, a dereka piros szalaggal van átkötve és a szalagon egy ezüstérme lóg, amelyen egy fej látható, egy király feje melyet bodros haj borít. Próbálom meglátni kit ábrázol, de nem tudok rájönni és a kép el is tűnik. Honnan jött ez a jelenség, tudatom, vagy számtalan életem emlékének melyik mély zugából bukkant elő?....
A reggeli napsütést borultság váltja fel. Kezdődnek a további programok. A járó meditáció végén bizarr élményben lesz részem, bent vagyok a teremben, megszólal a gong és akik a kertben meditáltak elindulnak befelé. Meditációs járásban olyan lassan, ahogy csiga barátaim előző nap az erdőben. Ijedtség fog el abszurd a látvány: én bent állok és nézem, ahogy emberek lopakodva közelítenek a helység felé, mint megannyi betörő, akik legbecsesebb értékeimre vágyva szeretnének támadásba lendülni. Megmosolygom elképzelésem és elhelyezkedem az ülő meditációhoz. Az eső esni kezd, akkor még nem sejtjük, egyhamar nem fog elállni….. A buddhisták úgy tartják az időjárás közös karmánk….
Az ebéd utáni sétám esernyővel a kezemben rövidre sikeredik, hűvös van és a természet most nem olyan barátságos, mint tegnap a napsütésben. Visszatérve a meleg tetőtéri szobába olvasni kezdek és könyvemben minden sor bátorít és lelkesít. Jó úton járok, a fájdalom az első lépcsőfok, a második pedig az hogy legyőzzük!
A jóga utáni meditáció fájdalmas, de ez már annyira belém ivódott, hogy kezdem elviselni és megbékélni vele. Járó meditáció kezdődik, én pedig úgy döntök ezúttal a magam útját járom. Felmegyek a tetőtérbe és kinézek az erdőre néző erkély ajtaján. Látom a hegyek ködbe burkolóztak és az esőfelhők eltüntetik a hegytetőket, különösen mesés és melankolikus a táj. Jól érzem magam a meleg és nyugodt szobában. Majd átsétálok csigalassúsággal a másik terasz ajtóhoz, tombol a vihar, szakad az eső. Az egyik társam egy fiú –aki életében először itt velünk meditált- a kertben esernyő nélkül végzi a járó meditációt. Koncentrál és láthatóan győzedelmeskedik a természet erői felett. Őt nézem percekig és bár sokan őrültnek tartanák, én értem miért csinálja és büszke vagyok rá, hogy ilyen társakkal meditálhatok. Kicsit azonban magamra is pirítok, engem a fájdalmaim zavarnak a meleg nyugodt meditációs teremben, holott más még ilyen küzdelmek árán is kitart és végigcsinálja, amit maga elé kitűzött célul. Egyszer majd én is kipróbálom magam és megküzdök azzal amivel kell, de ez most az ő harca és én becsülöm őt ezért a harcért.
Az esti meditációban végre révbe érek, pedig ez is fáj és küzdelmes, de elbírok a fájdalommal, a rám törő hányingerrel és a félelmeimmel. Minden elmúlik és eltűnik, valahogy átlépek rajtuk és hiába jön új, rámosolygok és tudom mindez csak a tudatom játéka. Ránk esteledik, a meditációs teremben kigyúlnak a gyertyák, békés és szép lesz minden. Érzem a ránk simuló harmóniát és nyugalmat. Már tudom hogy megérte és tanultam a fájdalmaimból.
Hamar ágyba megy mindenki, kissé nyugtalan vagyok, holnap már indulunk haza és én úgy érzem nagyon távol kerültem a mindennapjaimtól. Kialakultak az itteni ritmusok, a viszonyok és amint megszoknánk jön is a változás….messze kerültem a hétköznapoktól, de annál közelebb önmagamhoz.
(folyt köv…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése